A Gazdi már nagyon unja, hogy napjában körübelül százszor meg kell igazítania.
Hát tehetek én róla, hogy az a fránya szőnyeg a nappaliban mindig elcsúszik?
Igen nekem azon kell hemperegnem mindig. Meg ugrálni, meg labdázni meg a farkamat kergetni. Naná, hiszen a szoba közepén van. Mért kerülném ki?
Igen, a fehér szőnyegünk csöppet sem fehér, na és akkor? Mit árt neki még egy kis gyűrődés? Ja csak, hogy bántja Anya szemét? Hát igazítsa meg!
Nem tehetek róla, hogy mindig odébb csúszkál és felgyűrődik!
És mi a baj azzal, hogy ha haza érkezve besprintelek a lakásba? Nem, nem tudok kultúráltan besétálni. Séták után, mindig benne van a lábamban az öröm, és legszívesebben mindenkinek a nyakába ugranék és elújságolnám, hogy merre jártam és milyen jól kiszaladgáltam magam. Ilyenkor amint beteszem a lábam a lakásba, körbe-körbe rohangászom, keresem kit üdvözölhetek. Persze általában csak Gazdiék vannak otthon, de én attól még nem állok le. A kanyarokat igen nehéz bevenni, mert ez a padló kutyára csúszik. Hát még ha a szőnyegen vagyok éppen, akkor vele együtt csúszok még tovább...
Amúgy meg felesleges ezen stresszeltetnie magát Muternak, hiszen pár perc múlva megint ugyanúgy fog kinézni. Talán jobban járna, ha hagyná a fenébe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése