Kirándultunk

Ma Gazdiékkal és Tomival elmentünk kirándulni.
Annyit rohangáltam, hogy semmihez nincs már energiám...kivéve ha az a valami az evés (isteni illatokat érzek, Anya főz) vagy az alvás.

Odafelé a Hármashatár-hegyhez, találtam egy hatalmas botot. Majdnem akkora volt mint én! Apa mindig eldobta jó messzire, én meg rohanhattam érte. Már levegőt is alig kaptam, de kiköveteltem, hogy újra és újra elhajítsa, én meg loholhassak utána, mert ennél nincs is jobb móka! Aztán később, mikor kiértünk az erdőből Anya elővette a labdámat és azzal játszottunk a réten, Apával meg Tomival.

Anya hozott nekem vizet is egy kutya kulacsban, amit együtt vettünk nekem.
Hát kár volt érte pénzt kiadni, mert azon túl, hogy szétáztatta Gazdiék egész táskáját, nekem sem volt szimpatikus, hogy abból a műanyak izéből lefetyeljek. Inkább ittam az erdőben pocsolyákból, az amúgy is finomabb mint a közönséges otthoni víz. Anya boldog volt.


Haza úton az erdő közepén elhagytam a labdámat. De csak azért, mert találtam egy sokkal szebbet. Narancssárga pattogós labda volt és még villogott is. Sosem láttam még ilyen gyönyörűséget! Gondoltam inkább ezt viszem haza. Gazdiéknak is tetszett, de morgolódtak, hogy hol felejtettem a sajátomat.
Hosszas keresgélés után Tomi megtalálta, úgyhogy Apa gyorsan el is tette.

Mikor a hegy tetején újra házak közé értünk, Apa pórázra kötött az autók miatt. Én meg annyira bambultam, hogy közben kiejtettem a számból a narancsszínű csoda-labdámat ami szélsebesen gurult és pattogott vissza a völgybe. Senki se tudta megállítani, újra elveszett. Eddig tartott.
Apa azt mondta, hogy majd biztos egy másik kutyus örül neki mikor megtalálja.

(Igen, jobb oldalon én repülök Apáék felé a fürtös gyöngyikék fölött.)