Duzzogi

Anya itthon van, mert már megint beteg.

Fekszik az alsó ágyon és nagyjából egész nap alszik, filmet néz, vagy csak néz ki a fejéből.

Ahelyett, hogy velem foglalkozna ha már ketten vagyunk itthon.

Odavittem a sünimet hozzá, de észre se vette, hogy azért álltam mellette már vagy öt perce, mert szerettem volna ha eldobná nekem. Vagy aludt, vagy csak úgy csinált. Feltettem az ágy szélére a játékot és leültem. Vártam. Türelmesen. De semmi. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy csak a sünivel nincs kedve játszani!? Ezért odavittem neki egy labdát, de mivel arra sem reagált, előkerestem egy másikat, majd egy újabbat és így tovább. A végén már úgy feküdt Anya az ágyon, hogy a takarója körbe volt pakolva minden irányból az én játékaimmal. Amikor észrevette, lehajigálta a földre és rám parancsolt, hogy hagyjam békén. Nem igazság.

Úgy döntöttem, hogy most már muszáj lesz a sarkamra állni, ha azt akarom, hogy foglalkozzon velem.

Így aztán nagy duzzogásba kezdtem.  Járkálok fel-alá a lakásban és jó nagy zajt csapok. Közben nagyon szomorúan nyűszítek, időnként morgolódok. Hátha megunja!

Sajnos egyelőre eléggé jól bírja. Kezd immunissá válni a hisztijeimre.