Kölcsön-kutya

Igen, újra kölcsön-kutya lettem. Petivel és Jucival töltöttem az elmúlt két napot, Kismaroson.

(Juci nagyon szeretne kisállatot, de náluk nem lehet, így hát rajtam élik ki minden ilyen irányú vágyukat. Nagyon szeretik, ha valahova magukkal vihetnek, előszeretettel kényeztetnek amikor csak alkalmuk nyílik rá.)

Peti barkácsolt, szerelgetett a barátjával, mi meg Jucival főztünk, játszottunk, sétáltunk és futottunk.

A futás elég kalandos volt, mert a mai napon  megkergetett minket pár kutya (három különböző helyen, három különböző kutya). Gazdiék szerint azért mert hamarosan tüzelni fogok és bizonyára ezt érezték rajtam. De a lényegen ez semmit sem változtat. Nagyon kellett futnunk, hogy elmeneküljünk előlük. Nekem is lógott a nyelvem, de Juci mégjobban elfáradt, meg hát meg is ijedtünk ám rendesen. Szerencsére egy idő után mindegyikül feladta az üldözésünket és végül mindig megmenekültünk.

Gazdiék nagyon hiányoltak itthon. Biztos nem volt akit mindig kerülgetni kell, meg akiben mindig orra lehet bukni, nem volt aki hangosan vonyítson amikor szól a telefon, és még a vacsorát sem nézte ki senki a szájukból. Szóval nagy volt az örömük amikor ma haza tértem hozzájuk. Anya még a párnámat és a pokrócomat is kimosta a nagy alkalomra. Sajnos a kimerültségtől megint nem tudtam nekik kellő képpen örülni, egyből bevonultam a helyemre. Apa meg is ijedt kicsit, hogy nem-e vagyok beteg. Elkezdett hergelni és bohóckodni velem, amire én, mint mindig, most is kapható voltam. Ennek nagyon megörült. Nagy kő esett le a szívéről, hogy az ő kis Kisasszonykájának nincs kutya baja se, úgyhogy utána békén is hagyott és mehettem vissza a helyemre.

Anyának meg a kedvében jártam, mert az este folyamán végre csinálhatott rólam pár képet, úgy, hogy közben nem ugráltam, nem mocorogtam, sőt a végén el is aludtam.